Técsi Zoltán ajánlása a Balatonkenesei Bőrész kiállításhoz

SZÍN-JÁTÉK

Egy csöpp csoda

E tárlat kapcsán beszéljünk talán legelébb a csodáról. Az itt kiállított képeknek a javát ugyanis nem ám a véletlen szülte, de ama égiekkel játszó földi tünemény. Közkeletűbb nevén: a csoda. Ami a világnak ugyanolyan természetes alkotóeleme kellene, hogy legyen, mint a kiszámíthatóság. De ezt csak közbevetőleg jegyeznénk meg, hiszen a csoda ma már csöppet sem része az életünknek – jóformán észre sem vennénk, ha megtörténne –, noha egy csöpp még senkinek meg nem ártott belőle. A nagyobb baj viszont már nem is az, hogy talán fel sem ismernénk, mikor suhogó szárnyaival meglegyint, de mikor néha mégis megadatik átélni, a közelébe kerülni, megijedünk tőle, ahelyett, hogy jólesően megrázkódnánk. Nagy baja ez a világnak, talán ezért tartunk ott, ahol.

Balla István ehhez képest kifejezetten műveli a csodát, de semmi esetre sem magyarázza. (Hogy már Csokonai után Nagy Lászlót is belekeverjük a mondandónkba.) Valami olyan varázsos teret teremt, s abban olyan otthonosan mozog, hogy önmagában ettől ámulatba esünk. Igen, valami csak rá jellemző fényteret hoz létre a síkon, az anyagból valami olyan ragyogást csal elő, hogy az embernek káprázni kezd a szeme, s repesni a szíve.

De a csodánál maradva. Annak megfejtésénél, hogy mi a csoda történik itt voltaképpen, azaz mi ebben az egészben a felfoghatatlan.

A virtuozitáson túl egyszerűen az, (a)hogy ez a technika egyáltalán létrejött.

Hiszen az szerintünk közel sem lehetett véletlen, hogy éppen akkor hullott egy csöpp piros festék az arannyal már bevont bőrfelületre, mikor annak oda kellett hullani. Azaz amikor Balla úr éppen olyan kedvében volt, hogy ebben meglássa a csodát. Ha lehunyjuk a szemünket, látjuk is lelki szemeink előtt, ahogy ez a nagyra nőtt gyermek feltekint az égre, keresve szemével annak végtelen hatalmú urát; magyarán – hogy finoman fogalmazzunk - bosszús lesz igencsak a kárba veszett munka kapcsán. Aztán látjuk azt is e lelki szemekkel, ahogy a következő pillanatban meg kibújik a bőréből a kis affér kapcsán, hogy az a pötty oda, épp oda esett, s milyen átalakulás okozója lett. Mert valaminek mindig el kell indítani a belső mechanizmust és az isteni gépezetet. S most nem is csak arról az érzésről beszélünk, amit a felfedezés, a játék örömének szoktunk hívni, s ami az első mozzanat kell legyen minden művészi megnyilvánulásnál. Mert az az alap. Megítélésünk szerint ugyanis kedvetlenül nem érdemes semmit csinálni, pláne nem alkotni. Az alkotás lelki állapota így jobb esetben nem több, nem kevesebb, mint a gyermeki rajongás és csapongás, a kíváncsiság és nyitottság lelkiállapota. A művész mindezt nem is feltétlenül tudja magáról, hiszen ő csak átszerkeszti a síkot, megigazítja a felszínt, avagy Rodinnal szólva, lefaragja a felesleget a kőről. Ezt a belőle, mögüle feltáruló érzést voltaképpen nekünk, befogadóknak kell lefülelni, illetve „lelki füleinkkel” meghallani.

S most akkor ejtsünk néhány szót Balla István és a bőr jóval korábban kezdődő kapcsolatáról, küzdelméről. Ami nem éppen az a birkózásnak tűnő küzdelem, hiszen az ő kezei között egy csapásra megszelídül, sőt, már-már elvarázsolódni látszik ez a nehéz anyag, az összes élőt bevonó csodás takaró. Mert Balla barátunk a „bőr börtönét” valami hajlékony, már-már illékony felszínné képes formálni, ami aztán újra megmerevedik - de addigra már beleköltözött valamiként a lélek. Igen, lelket, életet lehel a hajdan úgyszintén élettel teli szövetbe, ami nélkül se a tapintás gyönyörűségét, se a hideg ellenszerét nem ismernénk.

Az külön szépsége ennek a kiállításnak, hogy keretbe foglalja a múló időt. Hiszen immár negyedszázada, hogy Balla István bőrrel dolgozik, s a közbe eső több mint száz tárlat –Belgiumtól a Stefánia palotáig,Szegedtől az Operaházig, s most Balatonkeneséig – több százezer embernek nyújtott páratlan élményt. Önök csak annyival szerencsésebbek ezeknél az ezreknél, hogy az életmű legjellegzetesebb darabjai mellett ennek a fentebb ecsetelt művészi megújulásnak is tanúi lehetnek. Hogy a viszonylag konkrét, nagyon is megfogható mondandó mellett az utóbbi öt évben valami egészen új dologgal kezdett el kísérletezni a mi – Balatonkenesére a Katica „Kultúrpékségbe” immár hazajáró – művészünk.

Hála annak a bizonyos csöppnek. Ami – mondjuk ki újra, s lássuk be végre -, csöppet sem véletlenül csöppent oda. Talán épp a Jóisten vagy egy kóbor angyal szeméből…

Técsi Zoltán

újságíró