SZÍN-JÁTÉK
Egy csöpp csoda
E tárlat kapcsán beszéljünk talán legelébb a csodáról. Az itt kiállított képeknek a javát ugyanis nem ám a véletlen szülte, de ama égiekkel játszó földi tünemény. Közkeletűbb nevén: a csoda. Ami a világnak ugyanolyan természetes alkotóeleme kellene, hogy legyen, mint a kiszámíthatóság. De ezt csak közbevetőleg jegyeznénk meg, hiszen a csoda ma már csöppet sem része az életünknek – jóformán észre sem vennénk, ha megtörténne –, noha egy csöpp még senkinek meg nem ártott belőle. A nagyobb baj viszont már nem is az, hogy talán fel sem ismernénk, mikor suhogó szárnyaival meglegyint, de mikor néha mégis megadatik átélni, a közelébe kerülni, megijedünk tőle, ahelyett, hogy jólesően megrázkódnánk. Nagy baja ez a világnak, talán ezért tartunk ott, ahol.
Balla István ehhez képest kifejezetten műveli a csodát, de semmi esetre sem magyarázza. (Hogy már Csokonai után Nagy Lászlót is belekeverjük a mondandónkba.) Valami olyan varázsos teret teremt, s abban olyan otthonosan mozog, hogy önmagában ettől ámulatba esünk. Igen, valami csak rá jellemző fényteret hoz létre a síkon, az anyagból valami olyan ragyogást csal elő, hogy az embernek káprázni kezd a szeme, s repesni a szíve.
De a csodánál maradva. Annak megfejtésénél, hogy mi a csoda történik itt voltaképpen, azaz mi ebben az egészben a felfoghatatlan.
A virtuozitáson túl egyszerűen az, (a)hogy ez a technika egyáltalán létrejött.
S most akkor ejtsünk néhány szót Balla István és a bőr jóval korábban kezdődő kapcsolatáról, küzdelméről. Ami nem éppen az a birkózásnak tűnő küzdelem, hiszen az ő kezei között egy csapásra megszelídül, sőt, már-már elvarázsolódni látszik ez a nehéz anyag, az összes élőt bevonó csodás takaró. Mert Balla barátunk a „bőr börtönét” valami hajlékony, már-már illékony felszínné képes formálni, ami aztán újra megmerevedik - de addigra már beleköltözött valamiként a lélek. Igen, lelket, életet lehel a hajdan úgyszintén élettel teli szövetbe, ami nélkül se a tapintás gyönyörűségét, se a hideg ellenszerét nem ismernénk.
Az külön szépsége ennek a kiállításnak, hogy keretbe foglalja a múló időt. Hiszen immár negyedszázada, hogy Balla István bőrrel dolgozik, s a közbe eső több mint száz tárlat –Belgiumtól a Stefánia palotáig,Szegedtől az Operaházig.
Hála annak a bizonyos csöppnek. Ami – mondjuk ki újra, s lássuk be végre -, csöppet sem véletlenül csöppent oda. Talán épp a Jóisten vagy egy kóbor angyal szeméből…
Técsi Zoltán
újságíró
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése