”Egy csöpp csoda”
E tárlat kapcsán beszéljünk talán legelébb a csodáról. Az
itt kiállított képeknek a javát ugyanis nem ám a véletlen szülte, de ama
égiekkel játszó földi tünemény. Közkeletűbb nevén: a csoda. Ami a világnak
ugyanolyan természetes alkotóeleme kellene, hogy legyen, mint a
kiszámíthatóság. De ezt csak közbevetőleg jegyeznénk meg, hiszen a csoda ma már
csöppet sem része az életünknek – jóformán észre sem vennénk, ha megtörténne –,
noha egy csöpp még senkinek meg nem ártott belőle. A nagyobb baj viszont már nem
is az, hogy talán fel sem ismernénk, mikor suhogó szárnyaival meglegyint, de mikor
néha mégis megadatik átélni, a közelébe kerülni, megijedünk tőle, ahelyett,
hogy jólesően megrázkódnánk. Nagy baja ez a világnak, talán ezért tartunk ott,
ahol.
Balla István ehhez képest kifejezetten műveli a csodát, de
semmi esetre sem magyarázza. (Hogy már Csokonai után Nagy Lászlót is
belekeverjük a mondandónkba.) Valami olyan varázsos teret teremt, s abban olyan
otthonosan mozog, hogy önmagában ettől ámulatba esünk. Igen, valami csak rá
jellemző fényteret hoz létre a síkon, az anyagból valami olyan ragyogást csal
elő, hogy az embernek káprázni kezd a szeme, s repesni a szíve.
De a csodánál maradva. Annak megfejtésénél, hogy mi a csoda
történik itt voltaképpen, azaz mi ebben az egészben a felfoghatatlan.
A virtuozitáson túl egyszerűen az, (a)hogy ez a technika egyáltalán
létrejött.
Hiszen az szerintünk közel sem lehetett véletlen, hogy éppen
akkor hullott egy csöpp piros festék az arannyal már bevont bőrfelületre, mikor
annak oda kellett hullani. Azaz amikor Balla úr éppen olyan kedvében volt, hogy
ebben meglássa a csodát. Ha lehunyjuk az igazit, látjuk is lelki szemeink előtt,
ahogy ez a nagyra nőtt gyermek feltekint az égre, keresve szemével annak végtelen
hatalmú urát; magyarán – hogy finoman fogalmazzunk - bosszús lesz igencsak a kárba
veszett munka kapcsán. Aztán látjuk azt is e lelki szemekkel, ahogy a következő
pillanatban meg kibújik a bőréből a kis affér kapcsán, hogy az a pötty oda, épp
oda esett, s milyen átalakulás okozója lett. Mert valaminek mindig el kell indítani
a belső mechanizmust és az isteni gépezetet. S most nem is csak arról az
érzésről beszélünk, amit a felfedezés, a játék örömének szoktunk hívni, s ami
az első mozzanat kell legyen minden művészi megnyilvánulásnál. Mert az az alap.
Megítélésünk szerint ugyanis kedvetlenül nem érdemes semmit csinálni, pláne nem
alkotni. Az alkotás lelki állapota így jobb esetben nem több, nem kevesebb,
mint a gyermeki rajongás és csapongás, a kíváncsiság és nyitottság lelkiállapota.
A művész mindezt nem is feltétlenül tudja magáról, hiszen ő csak átszerkeszti a
síkot, megigazítja a felszínt, avagy Rodinnal szólva, lefaragja a felesleget a
kőről. Ezt a belőle, mögüle feltáruló érzést voltaképpen nekünk, befogadóknak
kell lefülelni, illetve „lelki füleinkkel” meghallani.
S most akkor ejtsünk néhány szót Balla István és a bőr jóval
korábban kezdődő kapcsolatáról, küzdelméről. Ami nem éppen az a birkózásnak
tűnő küzdelem, hiszen az ő kezei között egy csapásra megszelídül, sőt, már-már
elvarázsolódni látszik ez a nehéz anyag, az összes élőt bevonó csodás takaró. Mert
Balla barátunk a „bőr börtönét” valami hajlékony, már-már illékony felszínné
képes formálni, ami aztán újra megmerevedik - de addigra már beleköltözött
valamiként a lélek. Igen, lelket, életet lehel a hajdan úgyszintén élettel teli
szövetbe, ami nélkül se a tapintás gyönyörűségét, se a hideg ellenszerét nem
ismernénk.
Az külön szépsége ennek a kiállításnak, hogy keretbe
foglalja a múló időt. Hiszen immár harminc éve, hogy Balla István bőrrel dolgozik,
s a közbe eső több mint száz tárlat – Belgiumtól a Stefánia palotáig, Pécstől
az Operaházig, s most megint a budapesti ARANYTÍZ Kultúrházban – több ezer
embernek nyújtott páratlan élményt. Önök csak annyival szerencsésebbek ezeknél
az ezreknél, hogy az életmű legjellegzetesebb darabjai mellett ennek a fentebb
ecsetelt művészi megújulásnak is tanúi lehetnek. Hogy a viszonylag konkrét, nagyon
is megfogható mondandó mellett az utóbbi öt évben valami egészen új dologgal
kezdett el kísérletezni a mi – ARANYTÍZ Kultúrházba immár hazajáró – művészünk.
Hála annak a bizonyos csöppnek. Ami – mondjuk ki újra, s
lássuk be végre -, csöppet sem véletlenül csöppent oda. Talán épp a Jóisten
vagy egy kóbor angyal szeméből…
Técsi Zoltán
újságíró
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése