Balla István bőrművész

NYITOTT MŰTEREM
                           

Balla István bőrész-iparművészről elmondható, hogy szakmája nagymestere. Formákkal, színekkel és különböző eljárások kikísérletezésével megalkotta a senkiével össze nem téveszthető, egyéni világát. Ám saját hivatása mellett minden más művészeti ág iránt is mélységes érdeklődés él benne. Egy-egy terület kiemelkedő személyiségeinek teljesítménye, pályája mindig fő- és térdhajtásra készteti.

— Édesapám fémmel foglalkozott és gyerekkoromban megengedte, hogy a műhelyben munkája közben körülötte lábatlankodjak, — mondja a művész. Korán kipróbálhattam az esztergapadot és különböző fémmegmunkáló eszközöket egyaránt. Akkor és ott örökre belém ívódott az anyagok, illetve az eszközök szeretete.
— Merre sodorta felnőttként ez az érzelem?
— Ifjú emberként vonzott a textilművészet, az ötvösség, a szobrászat, illetve a szerszám- és mozaikkészítés egyaránt.  Minden művészeti ágba és szakmába belekóstoltam. Az így megszerzett tudást később beépítettem a bőrmegmunkálási eljárásaimba. Minden anyaggal állandóan kísérleteztem, mindig elmentem a lehetőségek határáig. Egyszer egy bőrből készült vázaformát betettem a mikrohullámú-sütőbe. A hő hatására a bőr felületén érdekes zsugorodás jött létre, illetve más lett az állaga és a formája. Munkám során mindig igyekeztem ötvözni a művészeti ágakat és technikákat. Egy időben a fémszobrászat érdekelt, ahol hegesztéssel lehet összedolgozni a részeket. Ez jó előtanulmány volt ahhoz, hogyan kell  majd kialakítanom a bőrszobrok ragasztási technikáját.
— A festékekkel is kísérletezett ?
— Természetesen. Miért pont azok úszták volna meg az eredendő
kíváncsiságom következményeit? Mexikóban nyomába eredtem az indiánok növényi alapanyagokból készült festékeinek a titkának, Franciaországban pedig a japán textilfestési technikát tanulmányoztam. Így jöttem rá arra, hogy melyek azok a színező anyagok, amelyek a bőrbe tökéletesen be tudnak szívódni.
— Hogyan került közel a divathoz?
— A textil iránti rajongásom ruházati téren teljesedett ki, bőrimádatom pedig arra ösztökélt, hogy kitanuljam a cipőfelsőrész-készítést is. Harminc évvel ezelőtt életem jelentős állomása volt, amikor a Nina Ricci divatbemutatóhoz tőlem rendeltek bőrrózsákat. Akkor végképp beszippantott a divat! A bőrgyárak nem gyártottak modern színű alapanyagot, így nekem kellett még mélyebben belemerülni a festékek világába. Imádták a nők azokat a Benetton-zöld, rózsaszín és egyéb, élénk színű széles, nagycsatú öveket, mellényeket, kalapokat, nyári csizmákat, melyek kikerültek a kezem alól. A karkötők, kitűzők, a férfiaknak szánt vékony bőrnyakkendők, illetve a borítéktáskák és az aranyszínű disco-táskák is nagyon nagy sikert arattak. Ezen időszak alatt kísérleteztem ki azokat a színeket, melyeket később az ikonfestésben tudtam hasznosítani.
— Mikor készítette el az első ikonját?
— 1982-ben láttam először egy eredeti ikont. Azóta nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy bőralapon ebben a témakörben hogyan lehet egy minél tökéletesebb alkotást létrehozni. Közel harminc éve elkészült első művemnek a Bandzsa Mária címet adtam, mert a szűzanya kicsit kancsalra sikeredett. Annyira kedveltem, hogy meg akartam magamnak tartani, de valaki beleszeretett és egy irreálisan magas összegért meg is vásárolta. Azóta a házi-múzeumomban igyekszem minden korszakomból egy jellegzetes darabot megőrizni.
— Valószínű, hogy otthonában szépen gyűlik az anyag, hiszen pályája                           
szemmel követői tudják, hogy az évek során sok korszaka és kiállítása volt.
– Az érdeklődésem homlokterébe egy idő után nem a téma, hanem a forma került. Egymás után készültek a bőrszobraim, melyekbe mindig belekomponáltam az alapanyag természetes rajzolatát. Sőt! Még a hibáit is. Mostanában ékszerképeket készítek, melyekhez szükséges technika kialakulása a véletlennek köszönhető. Épp aranyoztam az egyik képemet, amikor rácsöppent a piros festék. Megpróbáltam lecsiszolni róla, ám egyre érdekesebb felületet kaptam. A kép elkészítését azóta mindig az aranyozással kezdem. A lekoptatás nyomán felszínre jönnek a tónusok, illetve a bőr mintázata, az előcsillanó arany pedig hihetetlenül élénkké teszi a színeket. Már száz önálló kiállításon vagyok túl, ahol igyekszem minden korszakom egy-egyérdekesebb darabját bemutatni.
— Kiállításait mindig neves személyiségek nyitják meg.
— Szerencsés ember vagyok, mert akiket felkértem erre a feladatra, azok mindig igent mondtak. Egy időben szinte sorozatban nyíltak tárlataim a Magyar Állami Operaház Vörös Szalonjában. Ezeket a kiállításaimat olyan művésznagyságok nyitották meg, mint Simándy József, Tokody Ilona, Kincses Veronika és Ütő Endre. Ők mindannyian a barátságukkal is megajándékoztak.
— Köztudott, hogy Tolnay Klárival is így ismerkedett meg.
— Húsz éve már, amikor azt vettem a fejembe, hogy a nagyvázsonyi Kinizsi-várban megrendezendő kiállításomat az ország és Madách Színház színészkirálynőjével nyittatom meg. Amikor bemutattak neki, azonnal igent mondott.  Később, amikor visszakozni akart, —nem engedtem. A megnyitó napján negyven fokos nyári meleg volt. A verniszázs után a művésznővel azonnal a hűvös Nyereg bárban kötöttünk ki. Hosszan elbeszélgettünk, melynek végére én összeszedtem minden bátorságomat és egy személyes emléktárgyat kértem tőle.                            
Meginvitált az otthonába, ahol szinte bármire rámutathattam volna, hogy ezt kérem. Végül az első, selyem-masnis, csontgombos kiscipőjére esett a választásom, mely szakmai szempontból nézve is maga volt a csoda.
— Ez az apró topán elég sok mindent elindított.
— Így igaz! Egyrészt akkor született meg bennem a gondolat, hogy Tolnay Klári emléktárgyaiból a 80. születésnapja alkalmából össze kellene állítani egy vándorkiállítás anyagát. A művésznő készségesen támogatta az ötletet, az elkészült anyaggal pedig bejártuk az egész országot. Ő maga még a halála előtt is szívesen velünk tartott mindenhová. Végrendeletében rám testálta a hagyatéka gondozását. Tolnay Klári Mohorán töltötte élete első tizennégy évét, ezért úgy gondoltam, hogy a gyűjtemény számára ott keresek egy öreg házat. A falu legszebb régi épületében kialakított emlékházat több mint tíz éve  Mádl Ferenc köztársasági elnök nyitotta meg. A kiállítás tavasztól-őszig tart nyitva és van olyan hónap, amikor 1000-1500 látogatót is fogadunk.
— Mi a másik hozadéka a selyem-masnis, csontgombos cipőcskének?
Akkor határoztam el, hogy létrehozok egy Nemzetközi Cipő Panteont. „Megőrizzük lába nyomát az utókornak” gondolat jegyében olyan lábbeliket kezdtem gyűjteni, melyeknek története van. A cipő minősége teljesen érdektelen a számomra, csak sztorija a fontos. Az évek során Vaclav Havel tenisz-cipőjétőtől kezdve, Harsányi Gábor színpadi cipőjén és Jiri Menzel forgatáson visel lábbelijén át, Zenthe Ferenc Tenkes kapitányi csizmájáig sok érdekes ”sorsú” cipő került hozzám. A harminc pár között megtalálható Simándy János Bánk bánban viselt csizmája éppúgy, mint Habsburg György és felesége, Eilika cipője. Ezt az egyre bővülő gyűjteményt is előbb vándorkiállításon szeretném országosan ismertté tenni. Titkos vágyam pedig az, hogy ez anyag szintén Mohorán nyerjen végső nyugalmat.                                            

Szendi Horváth Éva